Napló

 2011.06.21.

Úgy egy héttel ezelőtt sikerült elvesztenem a pénztárcámat,benne az összes iratommal együtt.Ha valaki járt már hasonlóképpen az tudja,hogy az iratpótlás semmilyen körülmények közt nem nevezhető kellemes elfoglaltságnak.                                             Ma reggel korán felkeltem és nekikezdtem a harcnak a bürokráciával.Már jó előre igyekeztem megbarátkozni a gondolattal,hogy rá fog menni néhány napom mire mindent sikerül elintéznem.Meg is érkeztem a lakhelyem szerinti illetékes okmányirodába,ahol elmondtam,hogy mi járatban vagyok.Kaptam sorszámokat,majd várakozás következett.Tényleg azt hittem,hogy itt töltöm a napom,ehhez képest egy óra múlva már az utcán voltam kezemben az új lakcímkártyámmal és az ideiglenes személyimmel.Az ügyintéző hölgy kedvesen(!)közölte,hogy a számítógépes rendszerük automatikusan értesít SMS formájában ha kész a végleges igazolványom,és mára végeztem is.Alig mertem elhinni,de tényleg pikk-pakk letudtam az egészet.Úgy látszik szép lassan tényleg előre felé halad kis országunk.Legalábbis vannak bíztató jelek.

Azt mondta a kritikusom,hogy pár dolgot le kéne írnom a múltamból,hogy érthetőbbé váljon mindaz amit ide írogatok.Ezért minden további bejegyzésem tartalmaz majd egy kis visszatekintést.                                                                                                    Valamivel több mint egy évvel ezelőtt gyermekem édesanyja akivel 11 évet éltünk le együtt meghalt.Nem hirtelen történt,hosszú gyötrelmes betegség után ment el.                Azt mondják,ha elveszítünk valakit abba mi is kicsit belehalunk.Az én esetemben sem volt ez másképp.Mivel az anyósomon kívül senki másra nem számíthatok a fiammal kapcsolatos dolgokban(erről majd később),nem engedhettem meg magamnak az összeomlást,a hosszú sebnyalogatást.Fogak összeszorítva,pókerarc,és teszem a dolgom.Idővel átalakultam egy morális érzéket,és mindenféle érzelmeket nélkülöző robottá.Dolgozni jártam,fizettem a számláimat,próbáltam a felszínen maradni.Munkaidő beosztásomnak köszönhetően a gyermekemet most a nagyanyja nevel(get)i.Ritkán vagyunk együtt akkor is csak rövid ideig.Tényleg úgy éreztem ,hogy az élet mindentől megfosztott ami egykor fontos volt.Az utóbbi időben már elértem azt a szintet,hogy nem is lázadok ezellen,beletörődtem,hogy nekem ezt dobta a gép.                                                                                         Aztán úgy három hete nagy unalmamban fölregisztráltam egy társkereső oldalra.Mindenféle ambíció nélkül amúgy időtöltés jelleggel.Néhány nap múlva kinézett magának egy lány(hogy mit látott bennem a mai napig rejtély számomra),akivel pillanatok alatt összegabalyodtunk.Évek óta nem tapasztalt érzések törtek elő belőlem olyan elementáris erővel amihez képest egy vulkánkitörés is csak szalmaláng.Mivel régóta parlagon hevert az érzelmi világom törvényszerű volt,hogy hibázni fogok.Így is lett.Olyan vehemenciával vetettem volna magam ebbe a kapcsolatba amivel sikerült elijesztenem Őt.     Ez volt az a pont amikor úgy döntöttem új életet kezdek;egy olyat amit én irányítok nem pedig a negatív vagy pozitív érzelmeim.Most épp azon dolgozom,hogy a szerelmet amit még mindig érzek ez iránt a tündéri lány iránt leromboljam magamban( https://www.youtube.com/watch?v=2bEJhUyBWdg).Nem túl könnyű feladat,de muszáj lesz megoldanom,másképp nem lesz a barátságunkból semmi.Ráadásul a mindennapi teendőim elvégzésében sem segít,ha egész nap Ő jár a fejemben.

Ezzel kész is az első visszatekintés,majd még folytatom,most viszont úgy döntöttem meglepem magam egy fincsi lecsóval,ha már egyszer itt a szezonja.Irány a konyha...